Iskolás éveinkre visszagondolva mindannyiunknak számtalan emlék jut eszébe, kellemes és kellemetlen egyaránt. Megjelennek a szemünk előtt osztálytársak, akikkel sülve-főve együtt voltunk, és azt ígértük, hogy ez így is lesz mindig, mára azonban már nagyon messze kerültünk egymástól, s talán már évek óta nem is találkoztunk.

Felderengnek tanórák, amik sokszor elég unalmasnak tűntek, hiszen olyan dolgokról beszéltek, amelyek cseppet sem érdekeltek, pedig ma lehet, hogy hasznukat vennénk. Persze voltak olyan órák is, amelyeknek minden perce lekötött, de ezek mindig valahogy rövidebbnek tűntek, mint amazok.

Aztán előttünk van a tanáraink arca is, egyik-másik kicsit elmosódottabban, de van amelyik mai napig is nagyon éles, és szinte még a fülünkbe csengenek azok a szavak, amiket mondott. Miért tudott egyik mély benyomást tenni ránk, a másik pedig miért lett olyan hamar elfelejtve? Azért, mert nagy különbség van abban, hogy kinek mit jelentett a tanítás, mi volt a célja a diákokkal. Akinek csak az volt a fontos, hogy „leadja az anyagot”, annak az arca is meg a szavai is hamar feledésbe merültek. Az viszont, aki nem csak a saját tantárgyát szerette, hanem a tanulót is, aki rá volt bízva, az mély benyomást tudott tenni mindenkire, aki a keze alól került ki. Az ilyen tanár nem csak beszélt egész órán, hanem meghallgatta a tanítványait is, teret adott a kérdéseknek, a vitáknak, nem borult ki a vicces beszólások miatt, hiszen tudta, hogy kell a lazább hangulat ahhoz, hogy a diákok szeressenek az óráján lenni.

Persze ez nem jelentette azt, hogy a kötetlenség és a poénkodás mehetett a tananyag rovására, sőt, az ilyen órákon még sokszor nagyobb volt a fegyelem, mint a szigorú tanárokén, hiszen még a diák is tudja, hogy aki megtiszteli őt a figyelmével, azzal szemben ezt neki is meg kell tennie, és meg is teszi. Kell tehát az oldottabb hangulat, a lehetőség a szokványosból való kitörésre, kellenek a vicces beszólások és a poénok még az iskolapadokban is, hisz így szívesebben és könnyebben maga a tanulás is.