Ki az a tanár, akinek ne szereztek volna már az aranyköpések vidám perceket, amikor órát tartott egy osztályban, vagy dolgozatokat javított? Ilyenkor még a legszigorúbb pedagógus is elmosolyodik, ami egyáltalán nem baj, sőt, hiszen jó, ha néha még a tananyagot sem vesszük olyan nagyon komolyan.
A diák aranyköpések
A diákok ehhez zseniálisan értenek, és a tankönyvből rajzolt bajusszal és szemüveggel visszamosolygó költők, írók szájába gyakran adnak olyan szavakat, mondatokat, amelyeket az illető biztosan soha nem mondott, de ha mondott volna is, papírra semmiképpen nem vetette volna. A történelem eseményeit sem mindig szokványos módon értelmezik a tanulók, és néha megtörténik, hogy Napóleon halálát az okozza, hogy leesik a vaterlóról, vagy a hét vezért hirtelen úgy hívják, hogy Álmos, Előd, Ond, Kond, Hapci, Tudor, Vidor. A biológia tanárok nem kis elszörnyülködésére létezik olyan állat, hogy pézsmapocsék és mocsári patkány, és hogy a földrajz se maradjon ki, jó, ha tudjuk, hogy az őserdő olyan terület, ahová emberi kéz még nem tette be a lábát. Az minden esetben értékelendő, hogy ezek az aranyköpések a humor mellett leleményességről és – bár néha nem szokványos – logikáról árulkodnak. Ha nem is jó osztályzattal, de valamilyen módon ezt is értékelni kell. Van, aki valamilyen közösségi hálón meg is osztja ezeket az elszólásokat, hogy másoknak is mosolyt csaljon az arcára, természetesen a névtelenség diszkrécióját megtartva. A vállalkozóbb szellemű tanárok mindig lejegyzik az aranyköpéseket, így az évek, évtizedek alatt akár egy könyvre való is összegyűlhet. Ezeket a nyugdíjas években jó újraolvasgatni, és így felidézni a legkellemesebb pillanatokat, de biztos, hogy a diákok is derűsen fogják felnőtt fejjel hallgatni a fiatalkorukat felidéző szellemes mondásokat. Értékelni kell a diákéveknek ezt a szeletét is, hiszen a szürke, gondokkal-bajokkal tele hétköznapokban sokszor a humor ad az embernek erőt a jókedvre, és juttatja eszébe, hogy minden rossz múlékony, és egy kis mosolyra mindig van ok.