A káromkodás olyasfajta betegsége a társadalmunknak, mint a derékfájás: korra, nemre, hivatásra való tekintet nélkül mindenkit érint valamilyen formában. Míg a derékfájás fizikai valónkat keseríti meg, a káromkodás lelkünk egészségét korra, nemre, hivatásra, és ami a leglényegesebb, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. Egy jó nyelvész néhány mondatból megállapítja, milyen nyelvjárást beszélsz, milyen tájegységen laksz, egy ügyes pszichológus egy-két mondat után megrajzolja személyiségedet.
És az egyházi újságíró mit tehet? A káromkodásból megállapítja, melyik vallási felekezethez tartozol a „káromkodáskultúrában” való jártasságod és annak nyelvi eszközei használata alapján. Márpedig a magyar ember jócskán e „kultúra” tudásának birtokában van. Tehát, ha felebarátunk előszeretettel emlegeti a hét szentséget és a szentek neveit, akkor ő bizonyára katolikus hitet vall. Ellenben ha valaki az életet és a „fenn valót” egy meglehetősen ősi mesterség jelzőjével illeti, s ezeket a jelzőket nagy odaadással és magabiztossággal variálja, akkor emberünk nagy valószínűséggel protestáns.
Íme, egy konkrét példa: valamikor olyan munkahelyen dolgoztam, ahol egymástól lopkodtuk az Isten szent napját, s ilyenkor főnöknőm óránként tett tanúbizonyságot a fentebb említett kultúrismeretekről. S miután nagy művészi igényességgel variálta a különböző formákat, már-már olyan poétikai elemeket beépítve, mint metafora vagy alliteráció, nem átallottam hát megkérdezni tőle: Irénke néni, ugye református tetszik lenni? A válasz pedig percet sem késlekedett: Az vagyok, fiam, miből gondoltad? Hogy meg ne sértsem és finoman is fogalmazzak, így válaszoltam: Hallom az akcentusából.