Élni sokféleképpen lehet, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen utat választunk. A lélekbúvárok szerint az egyik legfontosabb dolog az, hogy érezzük, valahova tartozunk, valahonnan elindultunk és oda vissza is lehet térni bármikor.

Nem elég annyi, hogy beleszületünk egy családba, ettől még lehet valaki nagyon is magányos, arra is szükség van, hogy ismerjük azokat az embereket, akikkel együtt vagyunk, akiktől származunk, a közös történeteket, az életutakat, amelyeknek mind valamilyen módon hatásuk volt ránk is, hiszen ami nem alkalmas arra, hogy követendő példa legyen, az figyelmeztethet arra, hogy mit és hogyan nem kellene tenni. Ha sikerül már gyerekkorunkban bekapcsolódnunk családunk történetébe, akkor nem fogjuk soha azt érezni, hogy nem tartozunk sehova, még akkor sem, ha éppen az aktuális körülményeink elég elszomorítóak. A legáltalánosabb mód az, amikor a szülők, nagyszülők mesélnek a gyerekeknek, unokáknak a születésük előtti történésekről, a fontos fordulatokról na meg a jelentéktelennek tűnő apróságokról.

Vannak azonban olyan sztorik is, amelyeket nem árt írásba foglalni és egy jó kis gyűjtemény kerekedhet belőlük. Ezek lehetnek komoly részei is a családban történt eseményeknek, de lehetnek vicces írások, családi anekdoták is, amelyek lehet, hogy másképp egy idő után feledésbe merülnének. Érdemes olykor tollat ragadni és leírni azokat a dolgokat, amelyek mosolyt csalnak minden arcra és egy ideig minden családi összejövetel leggyakrabban elhangzó történetei.

Főleg azok a vicces írások lesznek a későbbiekben is igen kedveltek, amelyek egy-egy újdonsült családtag kisgyerekkorát rögzítik, amikor elhangzanak még beszélni tanuló kicsi első szavai – de még nem feltétlenül a leghelyesebben -, vagy amikor a sajátos gyermeki logikával próbálja meg a világ dolgait értelmezni, magyarázni. Ilyen vicces írások minden családban kellene legyenek, hiszen az apróságok azok, amelyek olyan kötelékeket tudnak kialakítani, amelyek elszakíthatatlan bizonyulnak még nagyon nehéz helyzetekben is.